2016. január 25., hétfő

Az Univerzum méretei és egy halványkék pötty



Love this.ewao.com
Közzétette: Universe Explorers – 2016. január 16.


A filmben feltűnik (0:57-nél) egy villanásra egy híres kép egy halványkék pöttyről, amelynek ez a története a Wikipédia alapján:

A Voyager–1-et 1977. szeptember 5-én bocsátották fel. Carl Sagan szorgalmazta, hogy az űrszonda fotót készítsen a Földről, amikor eléri a legelőnyösebb pontot a Naprendszer szélén. Miután 1990. február 14-én az űrszonda befejezte elsődleges küldetését, a NASA parancsot adott a szondának, hogy kameráját a Naprendszer belseje felé fordítva készítsen felvételeket a bolygókról. A Voyager 1990. február 14-e és 1990. június 6-a között visszaküldött képei közül egy a Földet ábrázolta: egy „halványkék pöttyöt” a szemcsés fotón.

Ehhez a képhez főzött Sagan híressé vált megjegyzéseket. (1996. május 11-én egy beszédében Sagan ezeket mondta, s annak ellenére, hogy van némi szabadkőműves zöngéje, azért ez egy nagyon szép szöveg.)

„Nézzenek ismét arra a pontra. Az itt van. Az otthonunk. Azok mi vagyunk. Ott van mindenki, akit szeretnek, mindenki, akit ismernek, mindenki, akiről valaha hallottak, az összes emberi lény, aki létezett. Az összes örömünk és szenvedésünk, vallások, ideológiák és gazdasági dogmák ezreinek magabiztossága, minden vadász és növényevő, minden hős és gyáva, minden civilizáció alkotója és lerombolója, minden király és paraszt, minden szerelmes fiatal, minden apa és anya, reménnyel teli gyermek, feltaláló és felfedező, minden erkölcs oktatója, minden korrupt politikus, minden „szupersztár”, minden „legfőbb vezér”, fajunk történelmének összes szentje és bűnös személye ott élt - azon a porszemcsén a napsugárban függve.

A Föld csak egy nagyon apró színpad a hatalmas kozmikus arénában. Gondoljanak a folyókat megtöltő vérre, melyet a tábornokok és császárok ontottak ki dicsőségben és diadalban, hogy ők lehessenek a pillanatnyi urai eme pont töredékének. Gondoljanak a végtelen kegyetlenségekre, amit a pont egyik oldalának lakosai okoztak a másik sarok tőlük alig különböző lakosainak, hogy milyen gyakoriak a félreértések, hogy mennyire erős a gyilkolási vágy, hogy mennyire heves a gyűlölet.

Az alakoskodás, az elképzelt önnön fontosságunk, a lázálom, hogy valamiféle kiemelt helyünk van a Világegyetemben, mindez kérdőre vonható ennek a fakó fénynek tükrében. Bolygónk egy magányos pötty a mindent körülölelő kozmikus sötétségben. Az ismeretlen homályában, mindezen hatalmas térben, semmi utalás nincsen arra, hogy valahonnan segítség érkezhet, ami megmentene minket önmagunktól.

Jelenleg a Föld az egyetlen, mely képes szállást adni az életnek. Semmi más nincsen, legalábbis a közeljövőben, ahova fajunk áttelepülhet. Látogatni, igen. Letelepedni, még nem. Szeretik vagy sem, ebben a pillanatban a Föld az a tér, ahol helyt kell állnunk.

Úgy tartják, hogy a csillagászat alázatosságra nevelő és jellemfejlesztő tapasztalat. 

Talán nincsen jobb mód bemutatni az emberi beképzeltség ostoba mivoltát, mint ez a távoli kép az apró világunkról. Számomra ez kiemeli annak felelősségét, hogy kedvesebben bánjunk a másikkal, hogy megtartsuk és ápoljuk eme halványkék pöttyöt, az egyedüli otthonunkat, melyet valaha ismertünk.”

****

S akkor álljék itt Bergman Fanny és Alexanderéből Gustav-Adolf Ekdahl ünnepi szónoklata, amikor egyszerre keresztelik sógornője gyermekét és az ő kislányát.
Gustav-Adolf szószátyárkodva ezeket mondja:


A film megtekinthető itt (A beszéd 2:45-től kezdődik)

„Kedves, drága barátaim!
Meghatottabb vagyok, mintsem elmondhatnám.
Bölcsességem egyszerű.
Egyesek le is nézik, de ez cseppet sem érdekel...
Bocsáss meg, mama. Látom, fölhúztad a jobb szemöldököd.
Attól tartasz, a fiad túl sokat beszél.
Ne aggódj, rövid leszek.

Ennél fogva... és következésképpen... mi, Ekdahlok nem azért születtünk erre a világra, hogy bejárjuk azt.
Sose higgyetek ilyet!
Nem vagyunk mi felkészítve ekkora utazáshoz.
Akár fittyet is hányhatunk a nagy dolgokra.
Kicsiny, belső világunkban kell élnünk.
Elégedettek leszünk vele, megműveljük és jobbá tesszük.

A halál hirtelen sújt le.
A mélység hirtelen ránt le.
A vihar hirtelen robban ki, és máris nyakunkon a baj.
Ennyit tudunk.
De ne gondoljunk ennek kellemetlen voltára.
Mi, Ekdahlok imádjuk a fortélyokat.
Fossz meg egy férfit a fortélyaitól, és megőrül és dühbe gurul.

A fene enné meg, az embereknek érthetőknek kell lenniök.
Máskülönben nem is mernénk szeretni őket, vagy rossz hírüket költeni.
Tudnunk kell megragadni e világ valóságát, hogy tiszta lelkiismerettel panaszolhassuk el minden egyhangúságát.

Ne bánkódjatok, kedves, remek művészek!
Színészek és színésznők, rátok is éppúgy szükség van.
Tőletek kapjuk a természetfölötti reszketésünk, s ami jobb: legbelső kikapcsolódásunk.

A világ tolvajok tanyája, és az éj lehull.
A gonosz letöri láncát, és veszett kutyaként nyargal végig a világon.
Mérge mindenkit megfertőz, minket Ekdahlokat éppúgy, mint akárki mást.
Senki sem menekül, még Helena Viktória vagy a kis Aurora sem.
Így kell lennie.

Ezért aztán legyünk boldogok, amíg boldogok vagyunk.
Legyünk kedvesek, nagylelkűek, szeretetteljesek és jók.
Szükségszerű, s egyáltalán nem szégyellni való, kedvünket lelni a belső világban.
Jó étkek, nyájas mosolyok, virágzó gyümölcsfák, keringők.

Legkedvesebb barátaim, beszédem végéhez értem, ti döntitek el, mit hallottatok:
a műveletlen vendéglátó érzelgős, összefüggéstelen szavait, vagy egy vénember szánalmas locsogását.
Nem érdekel.
Karjaimban tartom kicsi császárnőmet.
Oly kézzelfogható, mégis felfoghatatlan.
Egy napon bebizonyítja majd, hogy az előbb mindenben tévedtem.
Egy napon nem csak a belső világot fogja majd uralni, hanem mindent.”