2011. október 22., szombat

Áprily Lajos: Az én csodám


Szeretnék Krisztus lenni egy napig.
Ha nem egy napig, egy pillanatig.

Csak ennyit, míg a kezem ennyit int:
Kelj fel a mélyből, hegyre menj megint.

Levenném melledről a sziklasúlyt,
mely vad korunkból rád zuhogva hullt.

Fáradt pilládat megérinteném,
s gyötört szemedből megszöknék a rém.

Takarodnának gondok és romok,
menekülnének régi démonok.

Megölelném a kín-örvény felett
maga-mélyébe szédült lelkedet.

Csodatevésem sűrü delejét
pazarló kézzel önteném feléd.

S ha kelnél s néznél álmélkodva rám,
fejed a Nap felé fordítanám,

fényes szemeddel csúcs ragyogna szembe -
S én visszahullnék ember-életembe.

1939. február

2011. szeptember 17., szombat

A messzeség iránti vágy


A ma élő egyik legjelentősebb magyar pedagógusok egyike, az árvákat nevelő, dévai Csaba testvér tanévkezdő gondolatai szóljanak biztatásul diáknak, tanárnak, mert csak nagyritkán kapnak hasonló magaslati látószögből rátekintést a mindennapjaikra. Minden pedagógus számára azt üzenni ez a megrögzött optimista és rendíthetetlen emberbarát, hogy a durva realitások között is, végső soron tényleg nem csak „olcsó béresek vagyunk, kik csak a jegyeket, vagy a napszámunkat számolgatva tengetjük az életünket”. Csaba testvér azt hirdeti, hogy valódi „jogosítványunk” ennél többre hatalmaz fel bennünket.

********************

Kedves Nevelők, Tanárok!

Elkezdődött a 2011-2012-es tanév! Az első tanítási héten több napközit és bentlakó otthont hosszan látogattam. (...) E találkozások, beszélgetések után, egyetlen nagy kérdés fogalmazodott meg bennem: hogy lehetne a szárnyakat adó vágyat, a reményt felébreszteni, vagy tovább éleszteni a pedagógusok, a gyermekek szívében?

Úgy gondolom, hogy nem a fizetések, nem a külső körülmények, hanem az emberben való kíváncsiság, egy belső éhség vezeti lépteinket. A szíveinket feszítő vágy az, mely szárnyakat adhat a mezítlábas vándornak, de melynek hiánya, még a legjobban felszerelt autóst is egyhelyben rostokolásra készteti. Régi szép mondás, hogy ha valaki azt szeretné, hogy az emberek hajót építsenek, akkor ne gerendát vegyen meg köteleket, hanem beszéljen a távoli szigetek szépségeiről, gazdagságairól, és akkor a szívekben felébredt vágy az embereket ráveszi arra, hogy nekiálljanak hajót építeni és a távoli óceánokon útra keljenek.

Nagyon fontos lenne sokkal többet beszélni a távoli szigeteinkről, az ember céljairól, arról, hogy Isten meghívott bennünket, a marék porból született gyermekeit, hogy felnőjünk, a bennünk lévő értékeket kibontakoztassuk, és majd egyszer Vele, a Teremtőnkkel és testvéreinkkel egy asztalhoz ülhessünk. Az ember előtt álló távlatok határtalanok! Jó dolog élni, létezni, mozgásban lenni, álmodni és alkotni, látni, hogy itt-ott elhintett kis magvaid szárba szökellnek, és bimbót, virágot bontanak. Isten végtelen bölcsességéből, szeretetéből született világunk útjait bejárni, csodálatos, izgalmas, és az életünk végén a végtelenre tárt ajtón keresztül menve, Teremtőnk karjaiba omlani, egyedül emberhez méltó feladat.

Fontos lenne megértetni a gyermekeinkkel, hogy tanulva, küzdve, a külső világot építve, igazából önmagukat szülik, építik fel. A tanár, a nevelő, a bajnok mellett csak egy edző, a bér a fizetés, kenyér, táplálék tarisznyádban, de igazából az út, a kibontakozás a fontos! Tetteink, erőfeszítéseink, mindaz a munka amelyet becsülettel, szeretettel felvállalunk, visszahat ránk. Holnap minden ember azzá válik, amit ma tesz, amit gondol, mond, cselekszik. A tanév és annak minden egyes órája, igazából emberré válásunk, kibontakozásunk egy-egy újabb lépcsőfoka. Fizikai testünket megszülte édesanyánk, de szellemi, lelki énünk mi magunk szüljük mindennapi munkánkkal, erőfeszítéseinkkel. Születésünkkor kapott izmainkat, kis pufók végtagjainkban a mindennapi erőfeszítések, a mozgás, a munka bontakoztassa ki. Nagyon fontos, hogy a gyermekek, fiatalok megértsék, hogy nem kell félni az erőfeszítéstől, a sokszor monoton, hosszú meneteléstől, mert minden lépés erősebbé tesz és az ismeretlen, csodás holnapba vezet. A tanulás, egy-egy lecke elsajátítása, megértése, nem szellemi képességeink kis kamráját tölti zsúfolásig, hanem emberi képességeinket, - mint a torna az izmainkat -, teszi acélosabbá, erősebbé, robbanékonyabbá. Hihetetlen távlatok állnak az útra bátran rálépő ember előtt!

Merd kibontani vitorláidat a szélben! Merd életedet, testedet, mint egy járművet, nagyobb sebességekre kapcsolni, akaratoddal tedd 5-ös, 6-osba a kapcsolókart. Ne félj, ne remegj! Ha haladni akarsz, éld életedet padlógázzal. A bátor lendület téged is erősebbé, nagyobbá tesz és csak így törheted át repülésedet lefogó korlátaidat. Ha csak topogva, félve sodródol, nem leszel képes ledönteni az akadályokat, hanem felmorzsolódol, felkenődsz a falra.

Minden ember egy csodálatos nagy hajó, arra született, hogy büszkén, nyílt vizeken hasítsa a hullámokat, és nem arra, hogy a partmenti sekély pocsolyákban rozsdásodjon, szétrohadjon. Biztos, hogy veszélyes és nehéz elszakadni a parttól, de aki felakar nőni oda, hogy megismerje a végtelent és átölelje Teremtőjét, annak el kell indulnia, annak mernie kell, vállalni az út porát, a fáradalmakat, a küzdelmet.

Idődet ne fecséreld ócska limlomok gyűjtésére! Ne terheld tarisznyádat olyan kincsekkel, melyeket a moly úgyis szétrág és a rozsda megemészt - mondja mestered, és ő nem akar becsapni téged. Miért csinálnál magadnak az egyiptomi fáraók kriptájának hasonlatosságára piramist, zsúfolt raktárt? A kincs te magad vagy! Te vagy az érték, az egyetlen, az örök, mit magaddal vihetsz, minden más csak ballaszt, mely lefogja szárnyalásodat!

Tudom, egy mozgó, úton lévő embert balesetek érhetnek. Akaratod ellenére is fájdalmat okozhatsz környezetednek, és te is megsebesülhetsz, de ne félj, nem vagy porcelánból, és Isten nem szisszen fel minden apró tévedésed, botlásod láttán. Ő azt szeretné, hogy a rádbízott talentumokat kamatoztasd, ötvenszeres, százszoros termést hozz, és ne félve elásd a rádbízott kincseket. Isten nagyon jól tudja, hogy egy marék porból teremtett, és gyengeséged, gyarlóságaid a te korlátaid, melyek újból és újból lehúznak. Ő maga is elesett, de felállt!

Bár a munkás megérdemli bérét, és tarisznyánkba útravaló, hamuba sült pogácsa kell, mégis meg vagyok győződve, hogy csak a tiszta vágy, az élő remény adhat szárnyakat a tanároknak, diákoknak. Enélkül csak olcsó béres vagy, ki a jegyeket, vagy a napszámát számolgatva tengeti életét.

Ezekkel a gondolatokkal kívánok Istentől megáldott, eredményes tanévet!

Kisebb testvéri szeretettel,

Csaba t.
Déva, 2011 szeptember 17.

(forrás: magnificat.ro)


2011. szeptember 13., kedd

Akutagava Rjúnoszuke: A pókfonál


Magányosan őgyelgett Buddha egy napon a Paradicsom lótusztavának partszegélyén.

A víz fölött a virágzó tavi lótusz olyan fehér volt, mint a gyöngy, s a széttárt szirmok közt az arany bibék és porzószálak mondhatatlan illattal töltötték meg a levegőt.

Reggel volt a Paradicsomban.

Buddha egyszerre megtorpant a vízparton, és a tó felszínét beborító levelek közt, egy nyíláson, lenézett a mélybe.

A Pokol padozata éppen ott volt a Paradicsom lótusztavának mélyében. A Szanzuno-Kavát, az alvilág folyóját, s a Hári-no-Jamát a rettentő tűhegyet olyan tisztán lehetett látni a tó kristályvizében, mintha három dimenzióban mutatná őket a mélység.

Buddha ekkor megpillantott egy Kandata nevű embert, aki a többi bűnössel együtt ott sínylődött a Pokol fenekén.

Kandata valamikor híres betörő volt, fosztogatott, gyilkolt, házakat gyújtott fel. Egy jótettet azonban mégiscsak a javára lehet írni. Egyszer, mikor keresztülvágott a sűrű erdőn észrevette, hogy az út mentén mászik egy pók. Kandata felkapta a lábát, hogy az állatkát halálra tapossa, aztán hirtelen ezt gondolta: ,,Nem, mégsem. Ennek a semmi kis élőlénynek is van lelke, igazán nem volna szép ha gondatlanul elpusztítanám.'' És hagyta, hogy továbbmásszon a pók.

Ahogy lenézett a Pokolba, Buddhának eszébe jutott, hogyan mentette meg Kandata a pók életét. S a jó cselekedet jutalmául Buddha elhatározta, ha alkalom nyílik, kiszabadítja Kandatát a Pokolból. Szerencsére, amint körülnézett, meglátott egy pókot, amely éppen szépséges ezüstfonalat szőtt a jégmadárszínű lótuszleveleken.

Buddha derűsen fölemelte a pókfonalat. Megfogta, és a gyöngyfehér virágok közt, a nyíláson át, lebocsátotta a Pokol mélységes fenekére.

Kandata a többi bűnössel együtt hol fölbukott, hol alámerült a Pokol padozatán a Vértócsába.

Szuroksötét volt mindenütt, és amikor néha valami átcikázott a sötétségen, az csak a Hári-no-Jamá tűvillogása volt, még a sötétségnél is irtózatosabb. S aztán a temető csendje volt a mélyben, és semmi hang, csak egyszer-egyszer a bűnösök elfúló sóhajtása.

Aki már idáig jutott, úgy kimerült a Pokol felsőbb rétegeinek sokféle gyötrelmétől, hogy nem maradt ereje a jajgatásra sem.

Így aztán Kandata, akármilyen híres betörő volt, társaival együtt fulladozott a vérben, és vergődött a tócsában, mint a haldokló béka.

Aztán eljött a pillanat. Kandata véletlenül fölemelte a fejét, és ahogy fölnézett a Vértócsa mélyéből az égre, látta, hogy egy ezüstös pókfonál ereszkedik éppen őfelé, a magas, magas Mennyországból, lassan és halvány csillogással a szótalan sötétben, mintha félne az emberi pillantástól.

Kandata összecsapta a kezét örömében. Ha belekapaszkodna a pókfonálba, ha felmászna addig, amíg a fonál engedi, biztosan megmenekülne a Pokolból. Az ördögbe is, ha minden jól megy, még bekerülhet a Paradicsomba. S akkor soha nem kergetik fel a Hári-no-Jamára, és nem kell a Vértócsában elmerülnie.

Ahogy ezt végiggondolta, már meg is markolta a pókfonalat, és teljes erejéből mászni kezdett fölfelé. Híres betörő volt, régóta ismerte az efféle módszereket.

Hanem a Pokol kitudja-hány-milliárd mérföldnyire fekszik a Paradicsomtól. Akármennyire nekigyürkőzött Kandata, nem volt olyan könnyű kijutni innen. Erőlködött valameddig, de végül úgy kimerült, hogy egy hüvelyknyit nem bírt följebb kúszni. Mit volt mit tenni, kényszerpihenőt tartott, és ahogy ott csüngött a pókfonálon, lenézett a mélységes mélybe. Mostanáig annyira erőltette a mászást, hogy a Vértócsa, amelyben nemrég még fuldokolt, legnagyobb ámulatára teljesen eltűnt odalenn a sötét messzeségben. És az irtózatos Hári-no-Jamá homályos tűvillogása is alulról érkezett. Ha tehát ilyen iramban mászik fölfelé, könnyebben kijut a Pokolból, mint ahogy gondolta volna.

Összekulcsolt kézzel lógott a pókfonálon, és nevetett Kandata, és kiabált, úgy, ahogy soha az odalenn töltött évek alatt, és harsogta, hogy: ,,Sikerült! Sikerült!''

És akkor hirtelen meglátta, hogy a mélyből megannyi bűnös követi őt a pókfonálon, és hogy rendületlenül másznak följebb és följebb, mint a megeredt hangyaboly.

Kandatának belekáprázott a szeme a látványba, széles szája bambán kinyílt a csodálkozástól és a rémülettől. Hogy fogja ez a hajszálfinom pókfonál, amely őt is épp csak hogy megtartja, kibírni ennyi ember súlyát? Ha ég és föld között elszakad, akkor hiába küszködte föl magát idáig, maga is fejjel visszazuhan a Pokolba. Nem, nem, ez rettenetes volna, ez nem történhet meg.

Közben pedig a bűnösök százai és ezrei hemzsegtek kifelé a sötét Vértócsából, és teljes erejükből igyekeztek a magasba a csillogó, hajszálfinom pókfonálon. Ha most sürgősen nem csinál valamit, a fonál mindjárt kettészakad, és ő a mélybe hull. Kandata felüvöltött:

- Hé, ti bűnözők! Ez a pókfonál az enyém! Ki a fene mondta, hogy rámászhattok? Eresszétek el! Eresszétek el!

Ebben a pillanatban a pókfonál, amely mostanáig semmi jelét nem mutatta a gyengeségnek, hirtelen csattanva elrepedt azon a ponton, ahol Kandata beléfogódzott.

Minden hiába. Még sikoltani se maradt ideje. Nyílegyenesen, fejjel lefelé visszazuhant a sötétségbe, sebesen pörgött, pörgött, mint a búgócsiga.

A pókfonál pedig, a csillogó és hajszálfinom pókfonál, rövidre szaggatva csüngött a holdtalan, csillagtalan égből.

Amint ott álldogált a Paradicsom lótusztavának partszegélyén, Buddha közvetlen közelből szemlélte mindazt, ami történt, és mikor Kandata lesüllyedt, mint a kő, a Vértócsa fenekére, Buddha továbbsétált a parton, és elszomorodott.

Mert az, hogy Kandata a maga hideg szívével csak a saját életét mentette volna meg a Pokolból s hogy ezért elnyerte méltó büntetését és visszahullott a Pokolba, Buddhában mélységes szánalmat ébresztett. De a Paradicsom lótusztavának virágai nem törődtek az efféle dolgokkal.

A gyöngyfehér virágok Buddha lába előtt himbálóztak. S ahogy himbálták magukat, a széttárt szirmok közt az arany bibék mondhatatlan illattal töltötték meg a levegőt.

Dél volt a Paradicsomban.

(Forrás: http://cratoni.freeweb.hu/)


2011. szeptember 6., kedd

Reményik Sándor: Ha majd...



Ha majd fűszál leszek,
Mert az leszek,
Igénytelen egyetlen-egy fűszál,
Egy a sok-sok közül, ahogyan most
A hó alól kibukva sorba áll, -
Ha majd fűszál leszek,
Lesz-e emlékem régi életemről,
A fájdalmasról, torzról, tévedettről?

Ó, voltak itt is fűszál-perceim,
Igénytelenek, tiszták, szabadok,
Az egész réttel együtt-zizzenők,
Nem nagyzolók, és nem hitegetők, -
Ó, néha itt is hajnal ragyogott.

A hajnal harmatot is hullatott:
Részvét esője csókolta fejem,
És tündöklött az álom-kék magasság
A lelkembe hullt harmatcseppeken.
E ritka, drága fűszál-perceket,
Amikor nyitva láttam az eget:
Ezeket nem hagyom a sírverembe.

Magammal viszem fűszál-életembe.


2011. szeptember 4., vasárnap

Sírni láttam két szemet

Sírni láttam két szemet.
(Szemem mért nem könnyezett?)

Szájat láttam, nevetőt.
(Túl mért nem nevettem őt?)

Garast kapott a szegény.
(Nem én adtam. Miért nem én?)

Kipattant egy rügy a fán.
(Mért nem hajt a koronám?)

Eltört egy virágcserép.
(Lenni még! Élni szép!)

Weöres Sándor

Valójában jó érzés élni. Izgalmas.

„Néhányan azt mondják, az élet nehéz. Mesebeszéd. Valójában jó érzés élni. Izgalmas.”

E szavak Kuroszava Álmok című filmjének utolsó jelenetében, a „VÍZIMALOM FALVA” epizódban hangzanak el. Egy fiatalember, az Utazó, a Faluban összetalálkozik egy idős férfival, aki a beszélgetésük alatt egy elhasznált vízimalom kerekét javítgatja. Mögöttük egy patak csobog. Az Utazó nagy érdeklődéssel hallgatja az Öreg motyogását.

Kuroszava a film készítése idején éppen 80 éves, több mint 20 filmen van már túl, amelyek közül sok a XX. századi filmművészet legjelentősebb alkotása, így tehát bizonyára érdemes meghallgatni az „Öreget”, mit mond egyik legutolsó munkájában.


****



Utazó: Jó napot.
Öreg: Jó napot.
Utazó: Hogy hívják ezt a falut?
Öreg: Nincs neve. Mi csak a „A Falu”-nak hívjuk. Néhányan Vízimalom Falvának hívják.
Utazó: Minden falusi itt él?
Öreg: Nem. Más helyeken is laknak.
Utazó: Itt nincs elektromosság?
Öreg: Nincs rá szükség. Az emberek kényelemből kezdték használni. Azt hiszik minden a kényelem. És eldobják azt, ami igazán jó.
Utazó: De mi van a világítással?
Öreg: Vannak gyertyáink és lenolajunk. De éjszaka nagyon sötét van. Igen. Ezt jelenti az éjszaka. Miért legyen éjszaka olyan világos, mint a nappal? Nem szeretem, ha éjszaka világos van, nem láthatom a csillagokat.
Utazó: Magának sok rizse van. De nincs traktora amivel termessze?
Öreg: Nincs szükségem rá. Vannak teheneink és lovaink.
Utazó: Mivel csinálnak meleget?
Öreg: Legtöbbször tűzifával. Nem érezzük jónak, a fák kivágását, de elég dől ki magától is. Felhasogatjuk azokat és tűzifának használjuk. És ha faszenet csinálna fából csak néhány fára van szükség és olyan meleget ad, mint egy egész erdő. Igen, és a tehéntrágya is meleget ad. Emberhez méltó életet próbálunk élni. Ez az élet természetes módja. Mára az emberek elfelejtették, hogy ők is csak a természet része. Mégis úgy pusztítják a természetet, mintha attól függne az életük. Mindig azt hiszik, valami jobbat értek el. Különösen a tudósok. Lehet, hogy okosak, de a legtöbb nem érti meg a természet szívét. Csak olyan dolgokat találnak fel, ami végül mindenkit boldogtalanná tesz. Mégis büszkék a találmányaikra. Ami még rosszabb, hogy mások is. Úgy néznek rájuk, mintha csodát tettek volna. Imádják őket. Nem is tudják, de elvesztik a természetet. Nem látják, ahogy tönkreteszik. A legfontosabb az embereknek a tiszta levegő és víz és a fák, a fű nekik terem. Minden mocskos lett örökre szennyezett. Piszkos levegő és víz bepiszkolva az emberek szíve.
Utazó: Idefelé láttam, hogy néhány gyerek virágot helyezett egy kő mellé a hídon. Miért?
Öreg: Oh, az. Az apám mondta egyszer. Régen egy beteg utazó halt meg a hídnál. A falusiak sajnálták, és eltemették pont ott. Egy nagy követ helyeztek a sírjára és virágot raktak rá. Szokássá vált, hogy virágot viszünk oda. És nem csak a gyerekek. Minden falusi virágot helyez el ott, mikor arra jár, de sokan nem tudják miért.
Utazó: Ma valami ünnep van?
Öreg: Nem, egy temetés. Furcsának találja? Egy szép boldog temetés. Így jó a nehéz munka és a hosszú élet után köszönetet mondani. Itt nincs templom vagy pap. Ezért a falusiak viszik a halottat a hegyre a temetőbe. Nem szeretjük, mikor fiatal szülők vagy gyerekek halnak meg.
Nehéz egy ilyen veszteséget megünnepelni. De szerencsére a falusi emberek a természetre bízzák az életüket. Így hosszú életet élnek. Az asszony, akit ma temetünk 99 évet élt. Bocsásson meg, de csatlakoznom kell a menethez. Az igazat megvallva ő volt az első szerelmem. De összetörte a szívem és elhagyott másért.
Utazó: Egyébként, hány éves ön?
Öreg: Én? Száz plusz három. Jó kor, hogy meghaljunk. Néhányan azt mondják, az élet nehéz. Mesebeszéd. Valójában jó érzés élni. Izgalmas.

Fordította: Allard

2011. augusztus 9., kedd

Az áldás ...

... a hittel, meggyőződéssel hangosan kimondott áldó imádság, a megvalósulásra törekszik. Akit, vagy amit megáldunk megerősödik, megszépül. Aki áldást mond, azon keresztül a Teremtés ereje és fénye nyilvánul meg.

Mint például így:

ÉG SZÜLTE FÖLDET

Ég szülte Földet,
Föld szülte fát,
Fa szülte ágát,
Ága szülte bimbaját,
Bimbaja szülte virágját,
Virágja szülte Szent Annát,
Szent Anna szülte Máriát,
Mária szülte Krisztus Urunkat, a világ megváltóját.

****

POGÁNNAK MARKÁTU’
(„Fölajánlás”)

Hálákat adok Uram Teremtőm,
Ez te szent fölségednek,
Hogy megőriztél, oltalmaztál a mái dicsőséges szent napon,
Kártu’ kárvallástu’ Szerencsétlenségtü’
Hirtelen haláltu’ Kécségbeeséstű’
Pogánnak markátu’
Rossz embernek a szándékátu’ Minden kárvallástu’
Oh Uram Jézus Krisztusom, Szent kezedbe ajánlom Testemet lelkemet
Életemet halálomat
Minden mozdulatomat
Ezt a mostani keves imáccságomat,
Fölajánlom az Úrjézus Krisztusnak az ő kinszenvedéséé’ A Boldogságos Szűz Anyának a hét fájdalmáé’ Édesanyámé’
Édesapámé’
Hetedízönt való nemzeccségemé’
A purgátérimbeli lelkeknek a kiszabadulásé’
Arvákér’
Özvegyekér’
Úton vízen járókér’
Velünk jótevőkér’
Mindenféle szükségünkér’
Magam bűnöm bocsánattyáér’ is, ámen.

Ratkó József: Ember, fa


Minden emberben fa lakik,
ágaira fészkel a hit,
s dalol, mint valami madár,
míg le nem üti a halál.

Minden fában lélek lakik,
az emeli az ágait,
és fészket óv, szélnek feszül,
s szenved - már majdnem emberül.


Ancsel Éva: Hogyan kell harangot önteni


Harangot csak egyféleképpen lehet önteni. Csak úgy, ahogy Borisz, dehogy Borisz – Boriszka teszi az Andrej Rubljovban.

A harangöntéshez nem akármilyen anyag kell. Az ilyen anyagért a világ végére is el kell menni, az ilyen anyagot rettentő türelemmel kell fölkutatni, s közben tilos arra gondolni, hogy az embert le is fejezhetik, ha nem készül el időben.

Mivelhogy a harangöntést nem szabad elsietni.

A harangöntésnek vannak kritikus pillanatai. Akik ilyenkor kételkednek és leállnak, azokkal nem szabad vitatkozni, azokat kényszeríteni kell, hogy folytassák a munkát. De a jó harangöntő szenved ettől a kényszerű erőszaktól.

Ha harangöntés közben az ember lángra lobban, akkor teljes nyugalommal, mellékesen és majdnem félvállról szóljon a mellette állónak, hogy oltsa el.

A harangöntést csak az vezetheti, aki ért hozzá, az sem baj, ha fiatalkorú.

Harangot komolyan kell önteni, hiszen nem közönséges használatra szolgál, hanem az lesz a dolga, hogy közös gyakorlatra szólítsa az embereket.

Harangot nem lehet önteni apáink tapasztalata nélkül, de az öröklött tudás nem elég hozzá.

Ha a harang megkondul, és mindenki ujjong, akkor az, aki öntötte, lehetőleg az emberek szemétől távol zokogjon, amiért nem tökéletes a hangja, mivelhogy nincs tökéletes harang.

Aki nincs megelégedve a haranggal, amit öntött, csak pillanatnyi elkeseredésében vádolhatja őseit, amiért nem adták át titkukat. Az átok úgysem segít.

Ehelyett jobb, ha útra kél, hogy még kiválóbb anyagot találjon hozzá, és tökéletes harangot öntsön.

Harangot akkor is ugyanúgy kell önteni, ha a megbízatás akkora – s olyannyira újfajta öntvény elkészítésére szól –, amelynek megalkotásához nem elég egy emberélet. Harangot tehát akkor is Borisz-módra: türelmes szenvedéllyel kell önteni, ha tudja az ember, hogy sohasem fogja meghallani a kondulását. Hiszen úgysem saját használatára önti.
Ancsel Éva

„Te harangot öntesz, én ikont festek”
Andrej Tarkovszkij: Andrej Rubljov filmje

Kosztolányi Dezső: Litánia

Az én koromban:
zörgött az egekben a gépek acélja.

Az én koromban:
nem tudta az emberiség, mi a célja.

Az én koromban:
beszéltek a falban a drótok, a lelkek.

Az én koromban:
vad, bábeli nyelvzavarok feleseltek.

Az én koromban:
öngyilkosok ezrei földre borultak.

Az én koromban:
méreggel aludtak el a nyomorultak.

Az én koromban:
kínpadra feküdtek az árva, beteg nők.

Az én koromban:
lélekbe kutattak a lélekelemzők.

Az én koromban:
mint koldusok álltak a sarkon az épek.

Az én koromban:
recsegtek a trónok, a bankok, a népek.

Az én koromban:
mily dal remegett, a velőkig üvöltő.

Az én koromban:
prózára szerelte a verset a költő.

Az én koromban:
mindannyian ó de magunkra maradtunk.

Az én koromban:
sírtunk, amikor kenyerünkbe haraptunk.

Az én koromban:
nem volt, ki szegény szíveket melegítsen.

Az én koromban:
álmatlanul ült arany-ágyon az Isten.


Ave Mária az esőben

Ázunk az esőben, de nem számít, mert ezen az estén valahogy az igazabb belsőnkből sugárzó mosoly ül az arcunkon, és ma végre együtt énekelhetünk, daloljuk annak a többszáz éve volt templomi kántornak a dalát, akiről tudjuk, hogy egész életében le sem vette tekintetét a keresztre feszített barátjáról, éneklünk ebben a szűnni nem akaró esőben e Megfeszítettnek az édesanyjáról, és most eshet bármilyen zord eső, nem számít, mint ahogy hirtelen nem számít a bőrszín, a nyelv, a neveltetés, a nem és a kor, mert valahogy ebben az esőben most tényleg testvéreknek hisszük újra magunk, mintha megint egy pillanatra emlékezni tudnánk arra, ki is a valódi édesanyánk, és végső sorban, mit is keresünk itt e Földön... Szól az „Ave Mária” az esőben...

Bobby McFerrinnel együtt énekel a közönség egy Bach emlékünnepen

Richard Bach: Illúziók

Volt egyszer, hogy egy kristálytiszta vizű, hatalmas folyó fenekén különös lények éltek.

A folyó csendesen hömpölygött mindannyiuk - fiatalok és öregek, gazdagok és szegények, jók és gonoszok - fölött, a víz folyt, ahogyan folynia kellett, a víz csupán kristálytiszta önmagát ismerte.

A lények mindegyike görcsösen kapaszkodott a folyómeder mélyén heverő ágakba meg kövekbe, mert életük volt a kapaszkodás, az, hogy ellenálljanak a sodró áramlásnak, ezt tanulták születésük pillanatától.

Végül azonban az egyik lény így szólt: „Elegem van már ebből a kapaszkodásból. Bár a saját szememmel nem tudok meggyőződni róla, de bízom benne, hogy a folyó tudja, hová folyik. Hagyom hát, hadd sodorjon magával az áramlás, és vigyen, ahová akar. Ha továbbra is itt kapaszkodom, belehalok az unalomba."

A többi lény kinevette, és azt mondták: „Te bolond! Engedd csak el magad, és az áramlás, amelyet oly nagyra tartasz, majd jól megforgat, odavág és úgy szétmorzsol a köveken, hogy abba hamarabb belehalsz, mint az unalomba!"

De a lény nem hallgatott rájuk, hanem elszántan elengedte, amibe addig kapaszkodott, mire valóban rögtön forogni, bukdácsolni kezdett, és az áramlás a kövekhez vagdalta.

Ám a lény ennek ellenére sem kapaszkodott meg újra, az áramlás így egy idő múlva felemelte a folyómeder fenekéről, és többé már nem ütődött, zúzódott.

Azok a lények pedig, akik a folyó alján éltek tovább, és nem ismerték a sodródót, így kiáltottak fel: „Lássatok csodát! Ugyanolyan lény, mint mi vagyunk, de ő repül! Íme a Messiás, aki eljött, hogy mindnyájunkat megváltson!"

És a sodródó így szólott: „Dehogy vagyok én Messiás, vagy akkor ti is azok vagytok. A folyónak telik kedve benne, hogy felemeljen bennünket, hogy szabaddá tegyen, ha van merszünk hozzá, hogy elengedjük, amibe kapaszkodtunk. Valódi tennivalónk az utazás, a nagy kaland."

De ők csak egyre azt kiáltozták: „Megváltó”, és továbbra is görcsösen kapaszkodtak a kövekbe, és a következő pillanatban a sodródó eltűnt a szemük elől, ők pedig ott maradtak, és legendákat találtak ki maguknak holmi Megváltóról.