2016. július 30., szombat

Költészet új dalokban

Úgy tűnik, hogy a kortárs populáris zene számos dalszövege méltó folytatása a magyar költészet legnemesebb hagyományainak. 

Íme egy lehetséges válogatás a hazai költői dalok gazdag tárházából:


A dalok témái: az emberi kapcsolatok minősége, milyensége, szerelem, az emberi létezés, a személyes közérzet, a haza, a modern korszakunk, jövendölések és az emberi sorsunk.

A dalszövegek:

Emberi kapcsolat, szerelem

  4 Magashegyi Underground - Szeplős váll (Manu Chao átirat)
17 Csókolom - Dunántúli sláger (Tom Waits átirat)




Létezés, közérzet

  1 Elefánt feat. Saiid (Akkezdet Phiai) - A tehetetlen ember
  2 Cseh Tamás - A jobbik részem
  3 Kispál és a Borz - Keringő
  4 Csík Zenekar - Most múlik pontosan
  5 Esti Kornél - Boldogság, te kurva
  6 Cseh Tamás - Kéne egy dal
  7 Pegazusok Nem Léteznek - Senki nem beszél
  8 Európa Kiadó - Szabadíts meg
  9 Elefánt - Kerülöd a napfényt
10 Ocho Macho - Jó nekem
11 Elefánt - Folyó
12 Quimby - Unom
13 Isten Háta Mögött - Nehéz a szívem
14 Csík Zenekar - Autó fordul
15 30Y - Ül és vár
16 Cseh Tamás - Gyerekkorom
17 Udvaros Dorottya - Hóesés
18 Cseh Tamás - A képzelet szálfái közt
19 Anna and the Barbies feat. Kiss Tibi - Márti dala
20 Cseh Tamás - Tíz év múlva
21 Trabant - Ragaszthatatlan szív
22 Szabó Balázs Bandája - Zaj
23 Cseh Tamás emlékest - Karom kitárva
24 Palya Bea - Szabadon
25 Palya Bea - Szaladós


A haza
  1 Punnany Massif - Láttam már szebbet
  2 Petruska András - Szent Gellért tér
  3 Petruska András - Keleti pályaudvar
  4 Petruska András - Kelenföldi vasútállomás
  5 Petruska András - Újbuda-központ
  6 Amorf Lovagok & Honvéd Férfikar Szerenád Kommandó - Napséta
  7 Cseh Tamás énekel - Ballada öcsémről


A korszakunk 
  1 Hollywoodoo - Jó reggelt!
  2 Cseh Tamás - Suhannak, visszaszállnak
  3 Európa Kiadó - Várna
  4 Cseh Tamás - A vízöntő jegyében
  5 Európa Kiadó - Elrontottuk ezt az évezredet
  6 Cseh Tamás énekel - Bárány az üres lakásban
  7 Európa Kiadó - Így vonulunk be
  8 Kispál és a Borz - Nem fáj
  9 Európa Kiadó - Lehet
10 URH - Ismeretlen katona

Emberi sors

  1 Punnany Massif - Vendéglátós
  2 Cseh Tamás - Kamasz
  3 Demjén Ferenc - Sohase Félj
  4 Rúzsa Magdi - Angyal mellettem
  5 Cseh Tamás - Megyek az utcán
  6 Intim Torna Illegál - A mennyország kapujában
  7 Cseh Tamás - Suttogó dal
  8 Kistehén - Elviszi a szél (Noir Désir feldolgozás)
  9 Ghymes-Hobó - Csillagok
10 Cseh Tamás - Másik János - Álomkeringő

2016. január 25., hétfő

Az Univerzum méretei és egy halványkék pötty



Love this.ewao.com
Közzétette: Universe Explorers – 2016. január 16.


A filmben feltűnik (0:57-nél) egy villanásra egy híres kép egy halványkék pöttyről, amelynek ez a története a Wikipédia alapján:

A Voyager–1-et 1977. szeptember 5-én bocsátották fel. Carl Sagan szorgalmazta, hogy az űrszonda fotót készítsen a Földről, amikor eléri a legelőnyösebb pontot a Naprendszer szélén. Miután 1990. február 14-én az űrszonda befejezte elsődleges küldetését, a NASA parancsot adott a szondának, hogy kameráját a Naprendszer belseje felé fordítva készítsen felvételeket a bolygókról. A Voyager 1990. február 14-e és 1990. június 6-a között visszaküldött képei közül egy a Földet ábrázolta: egy „halványkék pöttyöt” a szemcsés fotón.

Ehhez a képhez főzött Sagan híressé vált megjegyzéseket. (1996. május 11-én egy beszédében Sagan ezeket mondta, s annak ellenére, hogy van némi szabadkőműves zöngéje, azért ez egy nagyon szép szöveg.)

„Nézzenek ismét arra a pontra. Az itt van. Az otthonunk. Azok mi vagyunk. Ott van mindenki, akit szeretnek, mindenki, akit ismernek, mindenki, akiről valaha hallottak, az összes emberi lény, aki létezett. Az összes örömünk és szenvedésünk, vallások, ideológiák és gazdasági dogmák ezreinek magabiztossága, minden vadász és növényevő, minden hős és gyáva, minden civilizáció alkotója és lerombolója, minden király és paraszt, minden szerelmes fiatal, minden apa és anya, reménnyel teli gyermek, feltaláló és felfedező, minden erkölcs oktatója, minden korrupt politikus, minden „szupersztár”, minden „legfőbb vezér”, fajunk történelmének összes szentje és bűnös személye ott élt - azon a porszemcsén a napsugárban függve.

A Föld csak egy nagyon apró színpad a hatalmas kozmikus arénában. Gondoljanak a folyókat megtöltő vérre, melyet a tábornokok és császárok ontottak ki dicsőségben és diadalban, hogy ők lehessenek a pillanatnyi urai eme pont töredékének. Gondoljanak a végtelen kegyetlenségekre, amit a pont egyik oldalának lakosai okoztak a másik sarok tőlük alig különböző lakosainak, hogy milyen gyakoriak a félreértések, hogy mennyire erős a gyilkolási vágy, hogy mennyire heves a gyűlölet.

Az alakoskodás, az elképzelt önnön fontosságunk, a lázálom, hogy valamiféle kiemelt helyünk van a Világegyetemben, mindez kérdőre vonható ennek a fakó fénynek tükrében. Bolygónk egy magányos pötty a mindent körülölelő kozmikus sötétségben. Az ismeretlen homályában, mindezen hatalmas térben, semmi utalás nincsen arra, hogy valahonnan segítség érkezhet, ami megmentene minket önmagunktól.

Jelenleg a Föld az egyetlen, mely képes szállást adni az életnek. Semmi más nincsen, legalábbis a közeljövőben, ahova fajunk áttelepülhet. Látogatni, igen. Letelepedni, még nem. Szeretik vagy sem, ebben a pillanatban a Föld az a tér, ahol helyt kell állnunk.

Úgy tartják, hogy a csillagászat alázatosságra nevelő és jellemfejlesztő tapasztalat. 

Talán nincsen jobb mód bemutatni az emberi beképzeltség ostoba mivoltát, mint ez a távoli kép az apró világunkról. Számomra ez kiemeli annak felelősségét, hogy kedvesebben bánjunk a másikkal, hogy megtartsuk és ápoljuk eme halványkék pöttyöt, az egyedüli otthonunkat, melyet valaha ismertünk.”

****

S akkor álljék itt Bergman Fanny és Alexanderéből Gustav-Adolf Ekdahl ünnepi szónoklata, amikor egyszerre keresztelik sógornője gyermekét és az ő kislányát.
Gustav-Adolf szószátyárkodva ezeket mondja:


A film megtekinthető itt (A beszéd 2:45-től kezdődik)

„Kedves, drága barátaim!
Meghatottabb vagyok, mintsem elmondhatnám.
Bölcsességem egyszerű.
Egyesek le is nézik, de ez cseppet sem érdekel...
Bocsáss meg, mama. Látom, fölhúztad a jobb szemöldököd.
Attól tartasz, a fiad túl sokat beszél.
Ne aggódj, rövid leszek.

Ennél fogva... és következésképpen... mi, Ekdahlok nem azért születtünk erre a világra, hogy bejárjuk azt.
Sose higgyetek ilyet!
Nem vagyunk mi felkészítve ekkora utazáshoz.
Akár fittyet is hányhatunk a nagy dolgokra.
Kicsiny, belső világunkban kell élnünk.
Elégedettek leszünk vele, megműveljük és jobbá tesszük.

A halál hirtelen sújt le.
A mélység hirtelen ránt le.
A vihar hirtelen robban ki, és máris nyakunkon a baj.
Ennyit tudunk.
De ne gondoljunk ennek kellemetlen voltára.
Mi, Ekdahlok imádjuk a fortélyokat.
Fossz meg egy férfit a fortélyaitól, és megőrül és dühbe gurul.

A fene enné meg, az embereknek érthetőknek kell lenniök.
Máskülönben nem is mernénk szeretni őket, vagy rossz hírüket költeni.
Tudnunk kell megragadni e világ valóságát, hogy tiszta lelkiismerettel panaszolhassuk el minden egyhangúságát.

Ne bánkódjatok, kedves, remek művészek!
Színészek és színésznők, rátok is éppúgy szükség van.
Tőletek kapjuk a természetfölötti reszketésünk, s ami jobb: legbelső kikapcsolódásunk.

A világ tolvajok tanyája, és az éj lehull.
A gonosz letöri láncát, és veszett kutyaként nyargal végig a világon.
Mérge mindenkit megfertőz, minket Ekdahlokat éppúgy, mint akárki mást.
Senki sem menekül, még Helena Viktória vagy a kis Aurora sem.
Így kell lennie.

Ezért aztán legyünk boldogok, amíg boldogok vagyunk.
Legyünk kedvesek, nagylelkűek, szeretetteljesek és jók.
Szükségszerű, s egyáltalán nem szégyellni való, kedvünket lelni a belső világban.
Jó étkek, nyájas mosolyok, virágzó gyümölcsfák, keringők.

Legkedvesebb barátaim, beszédem végéhez értem, ti döntitek el, mit hallottatok:
a műveletlen vendéglátó érzelgős, összefüggéstelen szavait, vagy egy vénember szánalmas locsogását.
Nem érdekel.
Karjaimban tartom kicsi császárnőmet.
Oly kézzelfogható, mégis felfoghatatlan.
Egy napon bebizonyítja majd, hogy az előbb mindenben tévedtem.
Egy napon nem csak a belső világot fogja majd uralni, hanem mindent.”

2014. szeptember 13., szombat

Gandhi szerint az emberiséget fenyegető hét halálos veszély


1.    Gazdagság - munka nélkül
2.    Élvezet - lelkiismeret nélkül
3.    Tudás - jellem nélkül
4.    Üzlet - erkölcs nélkül
5.    Tudomány - emberség nélkül
6.    Vallás - áldozatkészség nélkül
7.    Politika - elvek nélkül



2014. május 25., vasárnap

Földünk a világűrből élőben

Broadcast live streaming video on Ustream

Nagyfelbontású kamerákat szereltek fel az Európai Űrügynökség Columbus-moduljára, egész nap követhető az alatta "elforduló" szépséges Kék Bolygó.

Ha a HD Earth Viewing nevű Föld-néző kamerák közvetítése során fekete a látvány, akkor a kamerák éppen a Föld árnyékos oldalán utaznak, ha pedig szürke a háttér, akkor vagy váltás van a kamerák között, vagy átmenetileg megszakadt a kapcsolat, amit általában hamar helyreállítanak.

Nem a Föld az emberé, hanem az ember a Földé



Seattle  (Si'ahl) indián törzsfőnök egyik híres 1854-es beszédében hangzott el állítólag ez az azóta híressé vált mondat: „The Earth Does Not Belong to Man; Man Belongs to the Earth.” Az alábbiakban két szép és költői szöveget olvashatnak Seattle-től, amelyeknek – sajnos előre kell bocsátanunk – valószínűleg egyike sem így, vagy talán sosem hangzott el. 
Forrás: WIKIPEDIA CHIEF SEATTLE   1   |  2 

*****

Seattle (Si'ahl) (c.1786 – 1866. június 7.) a suquamish és duvamis indián törzsek főnöke volt, akik a mai Amerikai Egyesült Államok Washington államának területén éltek és élnek. Népei egyik legnagyobb tiszteletének örvendő tagja volt. Áttért a római katolikus vallásra, és földjeiken keresztül megnyitotta az utat a fehér telepesek számára, amelyben nagy szerepe volt David Swinson "Doc" Maynarddal kötött barátságának is. Maynard ötlete nyomán keresztelték el később az 1850-es években Csendes-óceán partjára tervezett és felépített új amerikai kikötővárost Seattle-nek.

*****

Seattle törzsfőnök USA területi kormányzójának adott válasza

Isaac I. Stevens területi kormányzó egyik, a környék sorsát taglaló korábbi beszédére adott felelete.


A Földet nem szüleinktől örököltük, hanem gyermekeinktől kaptuk kölcsön. A washingtoni nagyfőnök azt üzente, hogy meg akarja venni a Földünket. Hogyan veheted és adhatod az égboltot, a Föld melegét? Ez idegen tőlünk. A levegő frissessége, a víz pezsgése nem a miénk, hogyan vehetnéd meg ezeket? Ennek a Földnek minden része szent az én népemnek. Minden egyes fénylő fenyőtű, minden homokos part, a homályos zugok az erdőkben, minden tisztás és a zümmögő rovarok is szentek az én népem emlékezetében és tapasztalatában. A nedv, amely a fákban áramlik, a vörösbőrű ember emlékezetét hordozza.
A fehér ember halottai elfelejtik szülőföldjüket, amikor a csillagok felé indulnak. A mi halottaink sohasem felejtik el ezt a gyönyörű Földet, mert Ő a vörösbőrű emberek Anyja. Részei vagyunk a Földnek és Ő a mi részünk. Az illatozó virágok nővéreink; a szarvas, a ló, a sas a mi fivéreink. A sziklataréjok, a legelők harmata, a ló testmelege és az ember - mind ugyanazon családnak tagjai. Így aztán, mikor a Nagy Főnök Washingtonból azt üzeni, hogy meg akarja venni a Földünket, sokat kér tőlünk.
A csillogó víz a patakokban és a folyókban nem egyszerűen víz, hanem őseink vére. Ha eladjuk a Földet, emlékezz rá, hogy megszentelt föld, meg kell tanítanod a gyermekeidnek is, hogy a folyók a testvéreink, és a tied is. Ezért ugyanolyan gyengédséggel kell a folyókkal bánnod, ahogy testvéreidet szereted.
A vörösbőrű ember mindig meghátrált a fehér közeledése elől, ahogy a köd a hegyekben elfut a reggeli nap elől. Tudjuk, hogy a fehér ember nem érti meg a mi utunkat. A Föld egy darabja ugyanolyan neki, mint a másik, mert ő idegen, aki éjszaka jön és elveszi a Földtől, amire csak szüksége van. A Föld neki nem testvére, hanem ellensége, és amikor legyőzte, továbbáll. Elhagyja apái sírját és nem törődik velük. Az apja sírját és gyermekei szülőhelyét elfelejti. Anyját, a Földet, és testvérét, az égboltot úgy kezeli, mint birkákat, vagy üveggolyókat. Étvágya felfalja a Földet.
A városokat látni fájdalom a vörös ember szemének. Ez talán azért van, mert a vörös bőrű ember műveletlen és nem ért semmit. Nincs nyugodt hely a fehér ember városaiban. Sehol nem hallgathatod a rügyek kipattanását tavasszal, vagy a rovarok szárnyának zizegését. A kocsizörgés sérti a fület. És mi marad még az életből, ha az ember nem hallhatja a varjú magányos kiáltását, vagy a békák vitáját a pocsolya mellett éjszaka? Az indián jobban szereti a szél hangját, amint a tó vizéhez ér, a szél szagát, ha a déli eső átmosta, vagy a fenyők illatát hozza.
A levegő kincs a vörös embernek, mert minden dolog ugyanazt lélegzi - a vadállat, a fa, az ember. A fehér ember, úgy látszik, észre sem veszi a levegőt, melyet belélegez. Mint a sok napja haldokló, érzéketlen a bűzre. De ha eladjuk a Földet, emlékezned kell, hogy a levegő kincs nekünk, a levegő szelleme egy minden élővel, melyet fenntart. A szél, amely nagyapánknak az első lélegzetvételt adta, az utolsó sóhaját is befogadja. Ha eladjuk a Földet, szentként kell kezelned, hogy a fehér ember is elmehessen megízlelni a szél ízét, amikor a rét virágai megédesítik.
Megfontoljuk ajánlatodat. Ha úgy döntök, hogy elfogadom, egy feltételt fogok szabni: a fehér ember úgy kezelje a vadállatokat a földjén, mint testvéreit. Láttam ezernyi rothadó bölénytetemet a prérin, a fehér ember a vonatból lövöldözte le őket. Műveletlen vagyok és nem értem, hogyan lehet a füstölgő vasparipa fontosabb, mint a bölény, amelyet mi csak azért ölünk meg, hogy életben maradjunk.
Mi az ember az állatok nélkül? Ha minden állat elpusztul, az ember meghal a lélek magányosságától. Mert bármi történjék az állatokkal, az hamarosan az emberrel is megtörténik. A dolgok összefüggenek. Meg kell tanítanod a gyermekeidnek, hogy a talaj a talpuk alatt nagyapáink hamva. Hogy tiszteljék a Földet, mondd el gyermekeidnek, hogy a Föld a mi törzsünk életével gazdag. Taníttasd gyermekeidet, ahogyan mi tanítjuk gyermekeinket, hogy a Föld az anyánk. Bármi történik a Földdel, a Föld fiaival történik. Ha a Földre köpsz, magadat köpöd le. A Föld nem az emberé; az ember a Földé. Minden dolog összefügg, ahogy a vér összeköti a család tagjait. Az élet szövedékét nem az ember szőtte; csak egy szála annak. Bármit tesz a hálóval, saját magával teszi. A mi halottaink sohasem feledik ezt a gyönyörű világot, amely a létet adta nekik. Tovább szeretik a kanyargó folyóit, hatalmas hegyeit és magányos völgyeit, és mindig gyengéd szeretettel vonzódnak a magányos szívű élők felé, és gyakran visszatérnek, hogy az élőket meglátogassák és vezessék. Nem sokat számít, hol éljük hátralévő napjainkat. Nem sok van már hátra. Az indián éjszakája sötétet ígér. Nem lát fényes csillagot a láthatár felett. Gyászos hangú szelek sóhajtanak a távolban. De jönnek és mennek, mint a tenger hullámai. A fehérek is el fognak tűnni - talán még előbb, mint a mi törzseink. Szennyezd be ágyadat, és egy nap meg fogsz fulladni saját szemetedben. Nem értjük, amikor a bölényeket mészárolják, a vadlovakat befogják, az erdő titkos zugai sok-sok ember kipárolgásától bűzlenek, a vad hegyek gerincén beszélő drótok feszülnek. Hol van a sűrű bozót? Vége már. Hol a sas? Eltűnt. Így aztán, ha eladjuk neked a Földünket, szeresd úgy, ahogy mi szeretjük. Gondozd úgy, ahogy mi gondoztuk. Minden erőddel, teljes lekeddel, egész szíveddel őrizd meg őt gyermekeidnek, és szeresd úgy, ahogy Isten szeret valamennyiünket!"
Forrás: Természetvédelem, Budapest, 1986/6.

*****

Seattle törzsfőnök amerika elnökének adott válasza

Franklin Pierce amerikai elnök 1855-ben felszólította az USA északkeleti részén, Washington államban élő duvamis indiánokat, hogy vadászterületüket adják el a fehér telepeseknek, és a számukra kijelölt rezervátumban telepedjenek le. Az eladdig példátlan felhívásra Seattle, a duvamis törzs főnöke ezzel a beszéddel válaszolt.

A washingtoni nagy törzsfőnök azt üzente, meg kívánja vásárolni a földünket. A nagy törzsfőnök elküldte nekünk barátságának és jóakaratának szavait is. Ez megtisztelő számunkra, mert jól tudjuk, őneki a mi barátságunkra nincs szüksége. S megfontoljuk ajánlatát, mert tudjuk, ha nem fogadjuk el, talán majd eljön a fehér ember, és puskával veszi el a földünket. 
Hogyan lehet az égboltot vagy a föld melegét megvásárolni vagy eladni? Ez a fogalom számunkra ismeretlen. Ha nem birtokoljuk a levegő üdeségét és a víz csillámlását, hogyan vásárolhatja azt tőlünk meg? Majd eldöntjük, mitévők legyünk. 
Amit Seattle törzsfőnök mond, abban a washingtoni nagy törzsfőnök ugyanúgy biztos lehet, ahogy a fehér testvéreink az évszakok változásában biztosak. Az én szavaim olyanok, akár a csillagok, nem enyésznek el.
Népem gondolkodása és tapasztalata szerint e Föld minden darabja, a fenyők fénylő levelei, a vízpart fövenye, a sötét erdőt megülő köd, minden irtás, minden zümmögő bogár szent.
A fákban szétáradó nedvek a rézbőrű ember emlékét éltetik tovább. Amikor a fehérek halottai útra kelnek, hogy a csillagok közt bolyongjanak, elfelejtik a földet, ahol születtek. A mi halottaink sohasem felejtik el ezt a csodás szépségű földet, mert a föld a rézbőrű embernek édesanyja.
Részei vagyunk a földnek, és a föld része mindannyiunknak. Nővérünk minden illatozó virág, és fivérünk az őz, a ló és a nagy szirti sas. A sziklás magaslatok, a termékeny rétek, a ló testének és az ember testének melege egyetlen család.
Ha tehát a washingtoni nagy törzsfőnök azt üzeni nekünk, hogy meg akarja vásárolni a földünket, sokat kíván tőlünk. A nagy törzsfőnök azt is tudatja velünk, hogy ad majd nekünk olyan helyet, ahol kényelmesen és magunk közt élhetünk.
Ő lesz az apánk, és mi a gyermekei leszünk. De vajon lehet-e ez így valaha is?
Isten a fehérek népét szereti, és elhagyta rézbőrű gyermekeit. Gépeket ad a fehér embernek, hogy munkájában segítse, és nagy falvakat épít neki. A fehér törzsfőnök népe napról napra hatalmasabb. Nemsokára elárasztja ezt az egész tájat, ahogy a váratlan esők után a vízomlásokban lezúduló folyóink szokták.
Az én népem olyan, mint a visszahúzódó dagály, csakhogy nem tér többé vissza. Nem, mi két különböző faj vagyunk. Gyermekeink nem játszanak egymással, és véneink nem ugyanazokat a történeteket mesélik.
Isten a fehér ember népéhez pártolt, mi árván maradtunk.
A nagy törzsfőnök ajánlatát földünk megvásárlására megfontoljuk. Nem lesz könnyű döntés, mert nekünk szent ez a föld. Szeretjük ezeket az erdőket. Valahogy mi mások vagyunk. Számunkra a patakok és a folyók csillámló vize nem csupán víz, őseink vére az. Ha eladjuk a fehér embernek ezt a földet, tudnia kell, hogy szent ez a táj, és gyermekeit meg kell tanítania rá, hogy szent, és hogy a tavak áttetsző vizében minden tovaringó kép az én népem életének hagyományait és eseményeit őrzi.
A víz csobogása az én őseim hangja. A folyók a testvéreink, és oltják szomjunkat. A folyók a hátukra veszik kenuinkat, és táplálják gyermekeinket. Ha eladjuk ezt a tájat, a fehér embernek meg kell tanulnia, és gyermekeit is meg kell tanítania, hogy a folyók a testvéreink, a mieink és az övéik, és mától fogva jónak kell lennie a folyókhoz, ugyanúgy, ahogy minden más testvéréhez jó.
A rézbőrű embernek folyvást hátrálnia kell az előrenyomuló fehér ember elől, ahogy a hajnali köd húzódik vissza napkeltekor az erdőbe. De apáink hamva szent, sírja megszentelt föld, s így nekünk szentek ezek a dombok, ezek a fák, szent ez a darab föld.
Tudjuk, hogy a mi érzelmeinket a fehér ember nem érti meg. Számára ez ugyanolyan föld, mint bármely másik, mert idegen, ki éjszaka érkezik és elveszi a földtől mindazt, amire szüksége van. Neki a föld nem testvére, hanem ellensége, és mihelyt meghódította, továbbáll. Elhagyja apái sírját, és nem gondol többé vele. Elorozza gyermekei leendő földjét, és nem gondol vele. Elfelejti atyái sírját és gyermekei jogát arra, hogy megszülessenek. Úgy bánik édesanyjával a földdel, és testvérével az éggel, mint holmi eladásra vagy zsákmányolásra való dologgal, eladja, akár a juhot vagy a csillogó gyöngyöt. Mohósága elnyeli a földet, és nem hagy hátra mást csak sivatagot.
Nem tudom, a mi természetünk más, mint az övé. Városai látványa fáj a rézbőrű embernek. Talán azért, mert a rézbőrűek vadak, és nehéz a felfogásuk.
A fehérek városaiból eltűnt a csend. Nem akad bennük egyetlen olyan hely sem, ahol tavasszal meghallani a rügyfakadást vagy a rovarzümmögést. De meglehet, csupán azért vélekedem így, mert én is vad vagyok, és mindezt nem értem. Ez a lárma sérti a mi fülünket. Mi maradhat meg az életből, ha nem hallani a madarak rikoltozását vagy éjszaka a békák civódását a tóban?
Rézbőrű vagyok, és számomra felfoghatatlan mindez. Az indián szereti a tó tükrét simogató szél suttogását, a déli esőben tisztára mosott szelet s a fenyvesek nehéz illatát. A levegő becses a rézbőrű ember számára, mert minden egyazon levegőn osztozik. Állat, fa, ember; mind ugyanazt a levegőt szívja. Úgy látszik a fehér ember nem vesz tudomást a levegőről, amelyet beszív; akárcsak a napokon át haldoklóé, az ő szaglása is eltompult, érzéketlen a bűz iránt.
Hanem ha eladjuk neki a földünket, nem szabad megfeledkeznie róla, hogy számunkra becses a levegő, mert a föld lelke az, mely megosztja magát minden élővel, melyekben lakozik. A szél volt apáink szájában az első lélegzet, s a szél lesz az utolsó leheletünk. A szélnek kell erősítenie gyermekeinket is. És ha eladjuk a fehér embernek a földünket, úgy kell azt megbecsülnie, mint különleges, megszentelt földet, mint olyan helyet, ahol ő is megérezheti a szélben a réti virágok édes illatát.
Megfontoljuk az ajánlatát, és ha úgy döntünk, hogy elfogadjuk, akkor csakis egy feltétellel: a fehér embernek úgy kell bánnia e föld állataival, mint testvéreivel. Vadember vagyok, s én másként nem foghatom ezt fel.
Ezerszám láttam oszló bölénytetemeket, melyeket a fehér ember hagyott maga után – a bölényeket az elhaladó vonatból terítette le. Vadember vagyok, és nem értem, miként lehet az a füstölgő vasparipa fontosabb a bölénynél, amelyet mi csupán azért ejtünk el, hogy életben maradjunk.
Mit ér az ember állatok nélkül? Ha valamennyi állat kiveszne, az ember elpusztulna lelkének mérhetetlen magányában. Ami ma az állatokkal történik, nemsokára az emberekkel is megtörténik majd. Minden összetartozik. Ami baj a földet éri, az utoléri a föld fiait is.
A fehér embernek meg kell tanítania gyermekeit arra, hogy lábuk alatt őseink hamvai porladnak. Hogy tiszteljük ezt a tájat, mondja el nekik, a földben őseink szelleme lakozik. Tanítsa meg gyermekeit arra, amire mi tanítottuk a mieinket: a föld a mi édesanyánk. Ami baj a földet éri, az utoléri a föld fiait is.
Amikor az emberek a földre köpnek, saját magukat köpik le. Mert tudni való, nem a föld tartozik az emberhez, hanem az ember a földhöz – ezt tudjuk. Minden összetarozik, ahogy a vér tartja össze a családot. Minden összetartozik. Ami baj a földet éri, az utoléri a föld fiait is.
A fehér ember ajánlatát földünk megvásárlására megfontoljuk.
Hanem, azt kérdi az én népem: mit akar voltaképpen a fehér ember? Miként vásárolható meg az égbolt vagy a föld melege, vagy az antilop szökellése? Miként adhatjuk ezt el neki - és miként vásárolhatja ezt meg? Vagy talán azt tehet a földdel, amit akar, pusztán azért mert a rézbőrű ember aláír egy darab papírt, és átadja a fehér embernek? Ha nem birtokoljuk a levegő üdeségét és a víz csillogását, hogyan vásárolhatja azt tőlünk meg? Visszaadhatja a pénze a bölények életét, ha már az utolsót is leterítette?
Az ajánlatát megfontoljuk. Tudjuk, ha nem fogadjuk el, majd eljön a fehér ember, és fegyverrel veszi el a földünket. De mi vademberek vagyunk.
A fehér ember - múlandó hatalmától megrészegülve - tán már Istennek képzeli magát, aki birtokolja a földet. De vajon birtokolhatja-e bármely ember is a tulajdon édesanyját?
Megfontoljuk a fehér ember földünk megvásárlására tett ajánlatát, a nappal és az éjszaka nem élhet együtt - megfontoljuk az ajánlatát, hogy vonuljunk rezervátumba. Félrehúzódva és békében fogunk élni.
Nem fontos, hol éljük le maradék napjainkat. Gyermekeink látták apáikat megalázva és legyőzve. Harcosainkat megszégyenítették. Vereségeik után napjaikat henyéléssel töltik, testüket édes étkekkel és erős italokkal mérgezik. Nem fontos, hol töltjük el maradék napjainkat, már nincsen sok hátra. Még néhány óra, néhány tél - és azoknak a nagy törzseknek, amelyek egykor ezen a tájon éltek, vagy most maroknyi csapatokban kóborolnak az erdőkben, egyetlen gyermeke sem maradt már, hogy elsirassa azt a sírba hullt népet, amely valaha ugyanolyan erős és bizakodó volt, mint a fehér ember.
De miért keseregnék népem pusztulásán, minden nép emberekből áll, semmi egyébből. Az emberek jönnek és mennek, éppúgy mint a tenger hullámai. Még a fehér ember sem, akivel Isten úgy bánik és úgy beszél, mint barát a barátjával, mert ő sem menekülhet el mindnyájunk közös rendeltetése elől.
Talán mégis testvérek vagyunk. Majd meglátjuk.
Egyvalamit tudunk - azt, amire a fehér ember egy napon még csak rá fog ébredni -, a mi Istenünk s a fehér ember Istene ugyanaz. A fehér ember most talán azt hiszi, Istent is uralja, ugyanúgy, ahogy a mi földünk birtoklására tör; de ezt nem teheti. Az Isten minden ember Istene - a rézbőrűeké éppúgy, mint a fehéreké.
Ez a táj becses számára, és megsebezni a földet annyi, mint semmibe venni annak Teremtőjét. A fehérek is elenyésznek, talán hamarabb, mint az összes többi törzs. Folytassák csak hajlékuk szennyezését, és egy éjjel belefúlnak majd tulajdon hulladékaikba. De fényes lesz a pusztulásuk, ha majd elemészti őket Isten haragja, aki ide vezérelte őket, erre a földre, és elrendelte, hogy uralkodjanak e táj fölött és a rézbőrű ember fölött. Ez az elrendelés számunkra rejtély.
Ha majd minden bölény le lesz terítve, és minden vadló be lesz törve, ha az erdő rejtett zugai emberek sokaságának bűzétől lesznek terhesek, és a termékeny dombok látványát beszélő drótok rútítják el, hol lesz akkor a rengeteg, hol lesz a sas, és mit jelent majd búcsút mondani a gyors lónak és a vadászatnak? Az élet végét és a tengődés kezdetét.
Valamilyen különös oknál fogva Isten hatalmat adott a fehéreknek az állatok, az erdők és a rézbőrű ember fölött, ez az ok számunkra rejtély. Talán megérthetnénk, ha tudnánk, miről álmodik a fehér ember - miféle reménnyel kecsegteti gyermekeit a hosszú téli estéken, és milyen látomásokkal népesíti be képzeletüket, hogy folyvást a holnapra vágynak.
Mi vademberek vagyunk - a fehér ember álmai rejtettek előttünk. És mivel rejtettek, ő is, mi is a magunk útját járjuk majd. Mert mindenek fölött tiszteljük az ember jogát, hogy kedve szerint éljen - tekintet nélkül arra, miben különbözik testvéreitől. Nem sok az, ami összeköt bennünket.
A nagy törzsfőnök ajánlatát megfontoljuk. És ha beleegyezünk, akkor csupán azért, hogy biztosítsuk magunknak a rezervátumot, amelyet ígért. Ott talán a magunk módján tölthetjük el rövidre szabott napjainkat. Ha majd az utolsó rézbőrű ember is távozik erről a földről, és emléke már csak egy felhő átfutó árnyéka lesz a préri fölött, ezekben a nyírfákban és ezekben az erdőkben még mindig élni fog apáink szelleme. Mert ők szerették ezt a földet, ahogy az újszülött szereti anyja szívének dobogását.
Ha eladjuk a fehér embernek a földünket, szeresse úgy, ahogy mi szerettük, viselje gondját, ahogy mi viseltük, őrizze meg emlékezetében olyannak, amilyen akkor volt, amikor birtokába vette. És minden erejével, lelkével, a szívével őrizze meg a gyermekeinek, és szeresse, ahogy Isten szeret valamennyiünket. Mert egyvalamit tudunk - a mi Istenünk és a fehér ember Istene ugyanaz. És az Istennek szent ez a föld.
A fehér ember sem kivétel, nem menekülhet el a közös rendeltetés elől. Talán mégis testvérek vagyunk. Majd meglátjuk... 
Forrás: Dombvidék, 2011-2012 lapszámaiból, fordította: F. Kovács Piroska


*****

E két szöveg túl szép volt, hogy igaz is legyen. Sajnos...

A szövegkritika így hangzik: 
A Si'ahl tulajdonított beszéd állítólag a telepesek előtt szülőföldje koncesszióba adása napján hangzott el. A dátum, helyszín, és a tényleges a beszéd tartalma körüli körülmények meglehetősen zavarosak és vitatottak. A leggyakoribb változat az, hogy március 11-én 1854-ben Si'ahl beszédet mondott egy nagy szabadtéri összejövetelen a később róla elnevezett városkában, Seattle-ben. A találkozón ott volt Isaac Ingalls Stevens kormányzó, hogy megvitassák a fehér telepesek javára a szülőföldről való lemondást vagy értékesítést. Si'ahl felállt, kezét a sokkal kisebb Stevens fejére téve nagy méltósággal, hosszú ideig szinte szavalt. Senki sem él ma már, aki tudná, mit is mondott pontosan; annyi biztos csak, hogy lushootseed nyelven beszélt, és valaki lefordított a chinook nyelvjárásban elmondott szavait, majd egy harmadik személy fordította le angolra. 

Néhány évvel később, ez alapján az állítólagos angol nyelvű fordítás nyomán keletkeztek Dr. Henry A. Smith jegyzetei. Feltehető, hogy Smith az indián vezető beszédének stílusát, mint inkább tartalmát próbálta megfogni. Ez egy virágnyelven megfogalmazott beszéd, amelyben Si'ahl állítólag megköszönte a fehér emberek nagylelkűségét, s azt követelte, hogy a szerződés garanciát biztosítson az őslakosok temetőinek további birtoklásához, és kifejtette a fehér emberek és a saját Istenük közötti különbséget. Egy újabb szövegvizsgálat megkérdőjelezi Smith állítólagos fordításának hitelességét.

1891-ben Frederick James Grant History of Seattle című munkájában Smith változatát közölte. 1929-ben, Clarence B. Bagley a History of King County című munkájában Grant változatát közölte, de már néhány kiegészítéssel. 1931-ben is felbukkan ez a szöveg John M. Rich kiadásában, de ismét a Bagley változat olvasható benne. Az 1960-as években, a növekvő környezettudatosság újjáéledésének idején William Arrowsmith cikke keltette fel a kíváncsiságot újra Si'ahl állítólagos beszéde iránt. Ted Perry készített 1971-ben egy hamar elfeledett filmet a Déli Baptista Rádió és Televízió számára, amely már tele volt anakronisztikus szövegrészletekkel, de ez a legújabb, de egész biztosan kitalált változat lett később a világ számára legismertebb "indián világlátást" bemutató szövegemlék. 

Szóval e Si'ahl-nak tulajdonított széles körben idézett beszéd, szinte biztosan sokak által átírt szöveg, amely arra hívatott, hogy keserédes módon felhívja a figyelmet az indián őslakosok jogaira és a környezeti értékek védelmére.

Hasonló vita övezi Si'ahl feltételezett 1855-ben Franklin Pierce elnöknek küldött levelét is, amely eredetijének semmilyen nyoma nem található.





2014. február 12., szerda

Freund Tamás agykutató vallomása Istenről

A tudomány jeles képviselői legtöbbször megállnak az „anyagi” szint vizsgálatánál, és a racionális megközelítés korlátainál. Csupán az elmével felfogható területen „kirándulnak”, az azon túli vidéket pedig meghagyják másoknak. Nem így a világhírű magyar agykutató, Freund Tamás professzor. 

Az „Istenadta” című kiváló könyvben, különböző emberekkel beszélgetnek a szerzők tehetségről, felelősségről, Istenről és az ezekkel kapcsolatos élményekről, gondolatokról és tapasztalatokról. 

A kép forrása

Részlet a professzor úrral készült beszélgetésből:

„...a gyermeki hitet könnyű elveszíteni, ha nem nyer megerősítést a felnőtté vált ember agyában. Az idegtudós az anyag evolúciójának a csúcsát, az agyat vizsgálja. Azt a szervünket, amelyen keresztül a lelkünk megnyilvánul az anyagi világ számára. És olyan funkciók produkálásra is képes, amire semmi más biológiai, fizikai-kémiai anyag nem. Ha a neurobiológus megismeri az idegsejthálózatokat, nehezen tudja elképzelni, hogyan lesznek ebből új gondolatok, hogyan tehet föl az idegsejtek hálózata olyan kérdéseket, mint hogy mi az élet értelme. Akármennyire komplex terméke az agy az evolúciónak, nem gondolom, hogy képes kitermelni egy olyan nem anyagi entitást - nevezzük elmének, éntudatnak, szabad akaratnak, léleknek, de leginkább ezek együttesének - amely irányítóként hat vissza az őt létrehozó idegsejtek hálózatára. Inkább azt tudom elképzelni, hogy, mint az anyag evolúciójának csúcsa, az emberi agy vált alkalmassá, hogy rajta keresztül a teremtő eredetű lélek meg tudjon nyilvánulni az anyagi világ és ami fontosabb, a többi lélek számára.

A lélek tehát külső beavatkozásra került belénk az evolúció folyamán?
Az ateista elképzelés szerint a tudat az anyagi agy működésének emergens tulajdonsága. Én úgy gondolom, az anyagnak nem lehet olyan emergens tulajdonsága, ami visszahat az őt létrehozó idegsejthálózatra. Már csak azért sem, mert ha kiveszünk egy szövetmintát az emberi agyból, és összehasonlítjuk a majom vagy a macska ugyanonnan kivett szövetmintájával, akkor közel ugyanannyi sejtet találunk, ugyanolyan típusúakat, a kapcsolódási törvényszerűségeik, a kommunikációra használt molekulák is egyformák. A fő különbség, hogy ezekből a kis agykérgi oszlopokból az emberi agyban jóval több van, mint egy majom vagy egy macska agyában. ha valaki elhiszi, hogy csak mert ezekből az egységekből jóval többet pakolok egymás mellé, a hálózat generál egy nem anyagi jellegű éntudatot, az élet értelmén lamentáló elmét, akkor azt is el kell hinnie, hogy ha chipekből kapcsolunk össze egyre többet, akkor egyszer eljutunk egy számítógéphez, ami előbb-utóbb szintén kitermel magából egy elmét, ami majd az éterből visszahat és programozza a gépet létrehozó chipek hálózatát. Ezért gondolom én, hogy az agyunk nem kitermeli, hanem befogadja az egyébként tér-idő dimenziókon kívül létező lelkünket. Az ateisták hite még nagyobb, mint az enyém, mert ők el tudják hinni, hogy az öntudatára ébredt emberi agy az ősrobbanással önmagából, önmagától és önmagáért keletkezett anyagi világ fejlődésének terméke lenne. Én ezt nem tudom elhinni, természettudományos bizonyítékaink pedig egyik álláspontra sincsenek.

Vagyis minden további nélkül össze tudja egyeztetni istenhitét a tudománnyal.
Érdemes belegondolni, hogy az ősrobbanás utáni első másodpercben, ha az öt fizikai állandó nem úgy van beállítva, ahogy, hanem mondjuk a gravitációs állandó néhány százezreléknyivel nagyobb, akkor az univerzum visszazuhan önmagába. Ha az atommagok belső kölcsönhatási állandója néhány milliomod részével kisebb vagy nagyobb, csak hidrogén- vagy csak héliumatomok keletkeznek, és sohasem jön létre a szénatomra épülő szerves élet. Az ateisták hiedelme szerint ez magától alakult így ki. Én inkább abban hiszek, hogy volt egy teremtő lélek, akinek valamiért eszébe jutott, hogy anyagi világra volna szükség. Ahogy a Biblia írja, kezdetben volt az Ige. A teremtő szándék. A fizikai állandókat úgy állította be, hogy hozzánk hasonló lények jöjjenek létre. a kémiai, majd biológiai evolúciós szabályai, úgy mint a természetes szelekció, nem mások, mint a teremtés eszközei. Nincs abban semmi különleges, ha egy tudós istenhívő. Inkább abban látom a különlegességet, ha egy tudós ateista. Olyan hiedelemrendszerben kell élnie, aminek én nem látom az értelmét. A legnagyobb rejtély a gondolkodó, szabad akarattal rendelkező ember keletkezésének az értelme, a lelkünk eredete, küldetése és sorsa. Ezek olyan kérdések, amelyekre a természettudomány sohasem fog választ adni. Ha pedig a hitünk más kérdésekkel foglalkozik, mint a tudomány, akkor miért ne lehetne a kettő összeegyeztethető, egymást kiegészítő?”

Forrás: A Kolostor Őre

2014. február 1., szombat

Ermanno Olmi - Hit

Ermanno Olmi fiatalkori rövid- és dokumentumfilmjei közül, amelyek 1954 és 1958 közt megelőlegezték későbbi munkái számos tartalmi és formai sajátosságát. 2008-ban hetet kiadtak DVD-n. Az olasz kiadvány mellékleteként jelent meg az Arcok, kezek című kötet, amely az eddig csak kevesek által ismert filmek méltatása mellett a rendezővel készült beszélgetésekből is válogat. 

Hit 

Úgy vélem, vallásosságom mély ugyan – de pogány. Hitem a transzcendenciában korántsem sziklaszilárd. Tele vagyok kétségekkel, és a fejemben nagy a zűrzavar, de az anyag szakralitásában biztos vagyok. Minden dolog szent. Ezért a szennyezés minden fajtája felháborít: legyen az akár a környezeté, akár a kultúráé. Egyetértek azzal, hogy legfeljebb „keresztény-aspiráns” lehetek. Attól kezdve ezt mondogatom, hogy első filmjeim óta a római katolikusok kasztjába soroltak be. Egy alapvető, megkérdőjelezhetetlen, megfellebbezhetetlen hivatkozási pont azért létezik számomra: Krisztus tanítása. Azt hiszem, hogy e „krisztusi modell” minél tökéletesebb megvalósításának – most szándékosan provokatív leszek – bármilyen formája helyes, mert jószándékot feltételez, pontosan azt, hogy az illető „keresztény-aspiráns”. Mert az eredeti modell szerint nagyon nehéz kereszténynek lenni. A katolikus egyháznak például halvány fogalma sincs arról, milyen is valójában az Egyház. A hivatalos egyháznak bizonyára nincs tudomása a valódi Egyházról, amelyik nem áll reflektorfényben, amelyikről nem tudósítanak az újságok és a tévék. Miközben a hivatalos egyház megpróbál lépést tartani a korral, a valódi, rejtett Egyház a hétköznapok valóságában jelenik meg. Azokban az emberekben például, akik úgy keresik az Istent, hogy talán tudomásuk sincs róla, hogy istenkeresők. Mély meggyőződésem ugyanis, hogy ahol legalább egy csipetnyi szeretet és együttérzés kimutatható, ott van az Egyház. Azt sem hiszem, hogy egy ateista együttérzése kevésbé fontos lenne, mint a magát hívőnek tartó emberé. 
(Részlet az Arcok, kezek című kötetből,2001)